Mostantól nem hivatkozhatnak az ÁNTSZ rendelkezéseire azok, akik azt mondták: nem jöhet be az üzletbe a vakvezető kutya. Eddig ugyanis egy jogi átfedés miatt akár pénzbírsággal is sújthatták azokat, akik beengedték a vakvezető kutyát az élelmiszerboltba – annak ellenére, hogy emellett egy olyan rendelkezés is élt, amely megengedte ugyanezt. Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa javaslatára azonban most ez a jogszabályi ellentét megszűnt – ám mindez nem elég, közölte az ombudsman hivatala: egy kifejezetten elrendelő vagy megengedő rendelkezést kellene alkotni erre a célra.
Nos, mi utánanéztünk, hogyan is fogadják a székesfehérvári üzletek a vak embert és legfontosabb segítőtársát: a vakvezető kutyát. Ez esetben Varga Szabolcsot és Prézlit, a 12 éves labradort, amely féléves kora óta teszi könnyebbé gazdája mindennapjait. Mert ami nekünk hétköznapi
cselekedet, az Szabolcsnak kutya nélkül leküzdhetetlen akadály. A Kossuth utcai banknál kezdtük sétánkat, ahol a város egyetlen hangosbeszélő és Braille-írással ellátott bankautomatája található. Ez is Szabolcsnak köszönhető, aki annak ellenére, hogy születése óta nem lát, néhány éve még a jogot is elvégezte. Ahogy sétánk közben meséli, most a Látássérültek Egyesületénél dolgozik.
– Nem gondoltam volna, hogy tesz is valamit a bank, amikor szóltam nekik: szükség lenne egy beszélő automatára. De egyből átalakították a gépet, noha az egymillió forintos beruházást jelentett – mesélte Szabolcs. A bank után bementünk az önkormányzathoz, a plázába és a Fehér Palotába is, ahol ugyan nem szóltak ránk, de azért a biztonsági őrök (is) mindenütt jól megnézték az állatot. A zebrás átkeléseknél akadt néha gond: a Piac téri és az Ybl utcai nem sípol, így a vak ember addig áll ott, amíg valaki nem szól neki, hogy indulhat. Betértünk a város nagyobb műszaki áruházába is, ahol nem csak beengedték Prézlit, de el is kísérték gazdáját a keresett árucikkhez, és segítettek neki kiválasztani a megfelelőt.
– A lakóhelyem melletti kisboltban is ugyanígy segítenek. Megkérdik, mit vásárolnék, s összepakolják nekem – mesél a segítőkészségről a fiatalember. – A taxisok és a buszosok azonban nem szokták szeretni a kutyát. Volt olyan taxis például, aki kerek-perec visszautasított. Most mi is kipróbáltuk, minket elvitt a sofőr, szó nélkül, de sok pénzért (a plázától az Ybl postáig 700 forintért…). – A buszosok sokszor azt kérik, tegyem fel a kutyára a szájkosarat – teszi hozzá. Mostantól azonban – kéretik a buszsofőröknek figyelmesen olvasni a következőt – az ombudsmani közbenjárásnak köszönhetően szájkosár és póráz nélkül is szállíthatóak a közlekedési eszközökön a vakvezető kutyák. Ez már közelít az esélyegyenlőségi elvárásokhoz, mondhatnánk pozitívan zárult sétánk végén.
Azért tegyünk hozzá egy tipikus magyar sajátosságot: a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének üdülőjébe nem mehetnek be a vakvezető kutyák. Az elnök, Szőke László azt mondta: azért, mert a nem kutyás vakokat talán zavarnák az állatok. Talán így van, talán nem, de egy biztos: a vak emberek esélyegyenlőségéért csak akkor lehet küzdeni, ha ők maguk is példát mutatnak.
A vakvezető kutyákat Csepelen képzik, de mivel a kiképzésük nem egyszerű, sokat kell várni rájuk. Általában labradorokkal dolgoznak, de több más fajta is alkalmas erre a célra: intelligensek, barátságosak és fáradhatatlanok. Nem kell félni tőlük, ha vakvezető kutyát látnak bárhol, nyugodtak lehetnek. A vak ember számára nem jár különösebb költséggel a beszerzésük, inkább a várakozási idő hosszú, mire hozzájuthatnak egy kiképzett állathoz. Szinte mindent megértenek, amit a gazdájuk kér tőlük.
Forrás: Fejér Megyei Hírlap
Megjelenés dátuma: 2009. március 19.
Szerző: S. Töttő Rita
