Kaland a mosdóban, avagy hogyan ne segítsünk?
Hosszú idő után újra jártam a MOM Parkban. Alaposan átépítették, szerintem, nem feltétlenül az előnyére: megszüntették például a sima kőlépcsőházat, csak a mozgólépcsők és liftek maradtak.
A magam részéről kedveltem a sima lépcsőket, de hát az én álláspontom érthető okokból, nem számított.
Viszont átépítették a WC-ket is. Eddig kvázi békebeli, derékszögű helyiségekből álltak, fotocellás, de hagyományos kiképzésű csapokkal, nyomógombos kézszárító-gépekkel, meg messzebb a túlsó falnál a mostanában divatos légborotvával, ami a kézszárítást egyfajta perverzül agresszív zajorgiával kombinálja. Ezt szerencsére eddig kevesen használták, és mindenkinek a döntésére volt bízva, hogy odamegy-e a távoli sarokba szerelt fenevadhoz. A további helyiségek is jól áttekinthetőek, szerintem ésszerű elrendezésűek voltak.
Ebéd után, az étkezők szintjén szerettem volna felkeresni a már egy évtizede megszokott férfi mosdót. Hát ez nem igazán sikerült. Azaz mégis, csak dolgom végezetlenül. Az odavezető folyosót még keskenyebbre szűkítették. Ketten egymás mellett már nem is igazán fértünk el rajta. A meglepetés a folyosó végén várt: totálisan átépítették a vécéket. Az egyszerű téglalap alakú helyiségek helyett, rombuszszerű terek fogadtak. Kísérőm megriadt, hogy mi lesz velem ebben az átvariált labirintusban, és még mielőtt meggátolhattam volna, meggondolatlanul beszólt az éppen nyitva lévő ajtón keresztül a mosdónál álló férfinak, hogy legyen szíves és segítsen nekem.
Sejtettem, hogy ebből baj lesz, ezért próbáltam hárítani a kérést, de már késő volt. Az ott tartózkodó férfi aktivizálódott. A helyzetet tovább rontotta, hogy a vécé belsőbb helyiségeiből előjött egy takarítónő, aki olyan légkört teremtett, amelyben éreztem: itt már addig semmi érdemlegeset nem fogok csinálni, amíg ilyen segítőkész csapat áll tettre készen a boldogulásomra.
A meglepetéstől, hogy a kísérőm ezt művelte velem, egy kissé elbambultam. Arra ocsúdtam fel, hogy két oldalról markolnak, és tuszkolnak befelé a furcsa szögeket bezáró falak közt a piszoárok irányába. Mondtam, hogy hát én izé, előbb azért kezet mosnék. Erre gyors hátraarc, amiben a részemről akaratlagos izomerő nem is nagyon vett részt. Ott találtam magam egy legújabb dizájnú mosdótál előtt, aminek alig volt mélysége. Enyhén ereszkedő porcelánrámpa volt az egész, a csap és az edény feneke közé alig fért be a kezem, minduntalan hozzányomódott a mosdókagyló aljához. A csap is egy agyoncsicsázott félig nemesfém csőcsonk volt fotocellával vagy mozgásérzékelővel.
Ami ekkor következett, nem is tudom, hogy írjam le megfelelően? Igyekszem visszaadni azt, amit ebben, a talán másfél percben átéltem. Adva volt a balomon egy egyszerű, vécélátogató ember, aki fel lett szólítva, hogy segítsen nekem. Igyekszik helytállni, de eleve kudarcra van ítélve. A jobbomon egy takarítónő, akit senki se kért semmire, de kötelességének érzi, hogy mindent megtegyen értem, pedig nem volt rá szükségem.
Azzal kezdte, hogy két kézzel megmarkolta a jobb karomat, és betolta a kezemet a csap alá. Az érzékelő megnyitotta a vízsugarat, ami nem valami szelíden elkezdett fröcsögni a csőcsonkból. A kezem fejét, a tenyeremet természetesen azonnal összepocsolta, de jutott a mandzsettámra és szerintem a mellkasomra is. A nő a két tenyere közé vette a kezem, és nem viccelek: elkezdte megmosni, persze amúgy szappan nélkül. Erős kétségeim voltak az ő tulajdon kezei tisztasága felől, hisz javában vécét pucolt, amikor neszét vette, hogy magasztosabb feladat van a láthatáron. Próbáltam elvenni a kezem, de nem sikerült. Meg kell hagyni, az asszonyság tudta, hogy kell megfogni a dolgokat. A gond azzal tetéződött, hogy a jobb hónom alá szorított fehér botom kezdett kicsúszni. A karomat nem tudtam odaszorítani, mert a takarítónő erősebb volt. A bal kezemet nem tudom, mi okból, a férfi fogta, ugyancsak szilárdan. Próbáltam kirántani a szorításából, hogy elkapjam a botomat, mielőtt lecsúszik a padlóra. Erre az ember felajánlotta, hogy ő majd elveszi tőlem és leteszi valahová. Na, gondoltam magamban, öregem, te arra aztán várhatsz, hogy én kiadjam a kezemből a botom, pedig lassacskán magától bekövetkezett.
A férfi talán abbéli meglepetésében, hogy kiszabadítottam a balkezemet, behajolt elém, és megpróbálta visszaszerezni az uralmat az oktalan önkényességgel használt bal mellső végtagom felett. Ettől viszont váratlanul felbömbölt a közvetlenül a csap mellé felszerelt légborotva, ami egyrészt visszahőkölésre késztette szerencsétlen segítőmet, másrészt viszont belekapott a szele a csapból még mindig zubogó vízbe. Szökőkutat csinált belőle, jól beterített vízpermettel.
Rendkívül furcsa gondolkodású tervező lehetett az, aki egymáshoz ilyen közel szereltetett egy közelítésre reagáló vízcsapot, és egy ugyancsak közelítésre reagáló nagyteljesítményű kézszárítót.
Bár zavaromban túl sok értelmeset biztos nem is tudtam volna mondani, a légborotva olyan hangerővel üvöltött, hogy bármiféle verbális kommunikáció eleve lehetetlen volt, amíg a segítőm rá nem jött, hogy csak úgy vethet neki véget, ha egy kicsit távolabb hajol. Miután ezt megtette, én valami félrévületben a létező leghülyébb dolgot vetettem fel: van-e itt valami szappan. Biztos az idegesített, hogy a takarítónő elöl-hátul összetaperolta a mancsomat, és én megpróbáltam valahogy helyreállítani a kezem higiéniai szintjét.
Ez a felvetésem komoly hiba volt. A takarítónő meg az ember egymás keze fölött átnyúlkálva próbálta odatoloncolni a számukra hozzáférhető karomat a feltehetően a falra szerelt szappanadagolóhoz, de eközben sikerült keresztezni a vízcsap érzékelőjének figyelő sugarát, úgy hogy megint zúdulni kezdett a víz a csapból, egyenesen a könyökhajlatomra. A polárkabátom alkari része szépen átázott. Oké, mondom, hagyjuk a szappant, de a férfi közben megint behajolt, mire a gőzborotva újfent rázendített, majd’ levitte szegény ember fejét, a vizet meg az arcomba fröcskölte. Természetesen a botom megint elkezdett kicsúszni a hónom alól.
Gyors egymásutánban lejátszottunk még egy-két ilyen ciklust, mire az idegsokkon keresztül is derengeni kezdett, hogy innen bizony menekülnöm kellene. A bot ismét megpróbált kereket oldani, utánakaptam, a férfi megint tett egy táncmozdulatot, a takarítónő tovább lapogatta a tenyerem, mire egyszer csak minden erőmet összeszedve kirántottam magam a szorításukból és elkezdtem hátrálni. De megint rosszul ítéltem meg a helyzetet. Ők is. Azt hitték ugyanis, hogy a kézmosással mostanra megelégedvén immár mennék pisilni, úgyhogy felvették az eredeti alakzatot, és jobbról-balról rám akaszkodva újfent megpróbáltak betoloncolni abba a helyiségbe, ahol a piszoárok lehettek.
Ekkorra már annyira ideges lettem, hogy a kézszárító „Sztálin-orgonát” is túlkiabálva közöltem, hogy én már nem akarok itt semmit, csak mennék kifelé a fenébe. Nem értették. Legalább háromszor neki kellett futnom ennek az egyszerű közlésnek, mire belátták, hogy nem fognak tudni megpisiltetni. A takarítónő végre elengedett, az ember meg kiirányított az ajtón és megjegyezte, hogy a kísérőmet nem látja sehol.
Amikor végre előkerült, olyan idegállapotban voltam, hogy alig tudtam neki értelmesen elmondani, mi is történt velem. Az egész helyzet képtelenségét, egymásba gabalyodó zavarait még most, hosszú idővel a történtek után is csak nehezen tudom szavakba önteni. Kísérőmmel nehezen tudtam megértetni az alapproblémát, hogy bár jó szándékkal, de a megkérdezésem nélkül segítséget kért a számomra, miközben a fehérbotom használatával magam is tudok tájékozódni.
Még most is hihetetlen számomra, hogy pillanatok alatt egy ide-oda taszigált, ráncigált húsdarabbá fokozódtam le.
No meg, a dizájnerek is megtették a magukét. Szerintem eléggé elhibázott megoldás az, hogy vizes és elektromos berendezéseket ennyire közel rakjanak egymáshoz, pláne olyanokat, amik mozgásra vagy közelítésre kapcsolódnak be. Persze arra nyilván nem gondoltak, hogy egyetlen vízcsap előtt hárman fognak hadonászni és ugrándozni.
Szerző: B. Sz
Forrás: elektronikus Vakok Világa folyóirat 2017. májusi szám
