A 2001-es népszámlálás szerint 64.558 látássérült ember élt Magyarországon, az összes fogyatékkal élő embereknek 14,4%-a, de ne felejtsük el, hogy mivel önkéntes adatszolgáltatáson alapult az adatfelvétel, ez a szám csak megközelítés. A látássérült emberek csoportjába tartoznak a vak, fényérzékeny, nagytárgylátó, aliglátó emberek. Bár ismerjük ezeket a fogalmakat, sokszor egyszerűen rájuk ragasztjuk a „vak” bélyeget. Pedagógiai szempontból, aki az ép látáshoz képest (100%) 30 százaléknyit lát, látássérült ember, míg, aki 30 és 10 százalék között lát gyengénlátó, vak pedig az a személy, akinek látásvesztése 90-100 százalékos, tehát legfeljebb 10 százalékos látásmaradvánnyal rendelkezik. Tudományos értelemben vak a fényérzékelés nélküli szem (amaurosis). Általános értelemben viszont vakságról (caecitas) akkor beszélünk, ha mindkét szem vak. Társadalmi szempontból vak embernek kell tekinteni azt az egyént, akinek látásélessége a teljes látásélesség egy tizede. Szakmai (professzionális) vakságról akkor beszélünk, ha valaki a munkakörét gyenge látása miatt többé nem tudja ellátni. Hazánkban évente kb. 2300 súlyos látássérülés történik, melyek következtében mintegy ezer ember veszti el teljesen vagy részlegesen látását. A sérült emberek 65%-a harminc évnél fiatalabb aktí¬v életkorú, akik párválasztás, családalapí¬tás előtt állnak. Az iskolai végzettség tekintetében azok aránya, akik az általános iskolát sem végezték el, alacsony (2,5%-os). A legtöbb vak és gyengénlátó ember Magyarországon általános iskolai végzettséggel rendelkezik (67,4%), viszonylag alacsony a középiskolát végzettek (23,7%) és még alacsonyabb a főiskolát, egyetemet végzettek részaránya (7,1%). Ahogy belépünk a tinédzserkor kapuján, egyre többet foglalkozunk kinézetünkkel, pózolunk a tükör előtt, s még talán anyuci magas sarkú cipőjébe is belebújunk. Ebben a pár évben kinyí¬lik a világ, ismerkedni vágyunk. Németh Orsolya, a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületének (VGYKE) elnökségi tagja í¬gy í¬r erről internetes blogjában: „Amikor a látó emberek megnézik egymást, észrevehetik a másik előnytelen fazonú szoknyáját, kellemetlen szín összeállítású öltözetét. Ha viszont egy vak ember mutatkozik furcsa szín összeállítású ruhában, azt gondolhatják: „Szegény, nem látja, mit vesz föl, és nincs, aki segítsen neki”. Persze a világért sem szólnának, hogy „Ne haragudj, miért épp ezt a felsőt vetted fel ehhez a nadrághoz?”. Pedig elkél a segítség, gyakrabban, mint gondolnánk.” Eme problémára is igyekezett fényt deríteni Bakos Judit gyógypedagógus „Vakot látók” cí¬mű előadása, mely 2009. októberében a Kiemelkedően Közhasznú Fehér Bot Alapítvány rendezvénysorozatának keretében a Debreceni Művelődési Központban megtartott konferencián hangzott el. „Az hogy kinek mennyire számít a külső, leginkább attól függ, hogy ki, hogyan szocializálódik. A család akkor tudja jól segíteni a fogyatékossággal élő fiatalt, ha helyén tudja kezelni a problémát, vagyis nem túlozza el és nem is bagatellizálja” – állítja Bakos Judit. Aki gyengénlátó, könnyebben alkot vizuális képet a szimpatizánsáról, míg erősen csökkent látás vagy vakság esetében, a hang, a beszéd stílusa, a hangszíne, az illető talpraesettsége jelzésértékű. „A vak tinédzserek illatszermániában tobzódnak. De az is tipikus, hogy a vak serdülő a látó barátoktól, barátnőktől kérdezgetni, hogy néz ki a másik” – mondja Németh Orsolya. Az utcai ismerkedés látássérült fiatalok esetében ritka. Sem a látássérült tinik, sem az ép serdülők nem mernek lépni. Előbbiek egyrészt nem tudnak, vagy ha rendelkeznek is részleges látással, nem elég bátrak, utóbbiakra, pedig egyfajta zavar jellemző. éppen ezért gyakori, hogy a személyes kontaktus helyett elektronikus úton ismerkednek. Egy látássérült tinédzsernek többszörösen szüksége van megbízható, őszinte barátra, mint egy ép embernek, hiszen sokszor a barát lát helyette, ő mondja meg ki, hogyan néz ki, milyen ruhát viseljen, hogyan sminkelje magát. Veres Katalin í¬gy emlékszik főiskolás éveire: „Nekem sokat jelentett az, hogy egyszer barátnőmtől kaptam visszajelzést: „ha ebben a hosszú ruhában kimész az utcára, tudod, hogy szoktak nézni a fiúk”; ebből értettem meg, hogy nekem inkább a hosszú ruha a stílusom és nem a mini.” A bulikban is egymásra találhatnak a fiatalok, de ehhez is szükséges a barátok segítsége, akik közvetítőként továbbítják a nekik címzett kacérkodást, érdeklődést. A ritmusérzék nem probléma, a táncra perdülésben azonban akadályozhatja őket az önbizalomhiány, a „zavarban vagyok, vajon mindenki engem bámul-e” érzése. Az ép embereknél a flört néha csak egy csalfa nézés, egy kacsintás. A látássérült személyek esetében sem kell kétségbe esni, hiszen az ember feltalálja magát. „Amikor már közvetlenebb kapcsolatban vagyunk a másikkal, azaz már az érintéseknek is lesz szerepe, akkor már könnyebb. Szavakkal nagyon sokat kommunikálunk, jók vagyunk a nyelvi fordulatokban, sok látássérült ember hál’ Isten jó humorral megáldott”- meséli Veres Katalin. A kapcsolatok kialakulásával gyűlnek a gondok is. „Az első kapcsolatban azt éreztem, hogy nem akart fölvállalni, nem akart megmutatni a barátainak és ez nagyon negatív élmény volt” – osztja meg velünk élményeit Katalin, aki még hangsúlyozza „az ember amúgy is alárendeltebbnek érzi magát, nem azzal a magabiztos nőiességgel lép bele egy kapcsolatba.” Az is kiderült, hogy valóban létezik egy olyan sztereotípia, mely szerint a látássérült egyének jobbak a szexben, jobban figyelnek az érintésre és alapvetően érzékenyebbek. „Azt gondolom, hogy számít a vizualitás, tehát szükséges a szexnél a látvány is. Lajosom például azt mondja nekem – mivel ő nem született vak -, hogy neki igenis hiányzik ez a vizuális inger. Nekem az tud hiányozni, hogy belenézzek valakinek a szemébe, mert tudom, hogy ha közelről elkapok egy szemkontaktust, az sokat jelent. Ezt a részét érzem, mint hiányt, mivel tudom, hogy két ember attól is egymásra tud indulni, hogyha csak egymás szemébe néznek. A látássérült embereknél egy csábító pillantás, egy áttetsző ruha nem fokozza a hangulatot. Az erotikus pillanatok és az előjáték nem a vizualitáson alapulnak.”
