Friss hírek

Élménybeszámoló

„Bár én adom a parancsokat, te vagy a szemem. Bár a főnök én vagyok, te vagy a barátom, társam. Kettőnk kapcsolatát csak az értheti, aki hozzád hasonló segítővel dolgozik. Bercinek Sz. K-tól”

A LÁRKE idén is tisztelgett az országban dolgozó vakvezetőkutyák előtt. Különbuszos kiránduláson jártunk a Városligetben. A velünk utazó, fiatal pártolónk így ír élményeiről:

2019. április 27-én kirándulni voltunk Budapesten a Városligetben a Jótékonysági séta a vakvezető kutyákért programon a Látássérültek Regionális Közhasznú Egyesületével - LÁRKE -. Nagyon vártam a kirándulást, de az előtte való napon még magas lázzal feküdtem az ágyamban. Nagyon elkeseredtem, hogy nem tudok menni, de tudtam, hogy ha valaki, akkor Anya meg fog gyógyítani.

Így is lett. Másnap reggel már korán készülődtünk, vártuk, hogy megérkezzen hozzánk Orondpusztára a busz.  Itt hatan és a mi babakutyánk Bonny szállt fel a buszra. S végre elindultunk. Először Mórra mentünk. Ott felszállt még két utas, majd Bodajkon szintén kettő.  Utána Székesfehérvárra indultunk, ahol a többiek vártak a Piac téren. Összesen 36-an mentünk kirándulni. Felszállt mindenki, néhány ismerős arccal is találkoztam. Ibolyával, Szilárddal, Marcsival, Zsolttal és Ebuval. Zsolttal és Ebuval nagyon megörültünk egymásnak. Nagyon kedvelem őket. Ebu rögtön barátságot szeretett volna kötni Bonny-val, de Zsolt mondta, hogy inkább most ne barátkozzanak, majd ha megállunk. Budaörsön meg is álltunk és ott összeismerkedhettek a kutyusok.

Jó volt hallgatni a buszon, hogy Ibolya és Zsófi milyen jókedvűen sztoriztak egymásnak az előző esti buliról, nagyokat nevettek. Az utazás alatt Marcsi és Zsolt is köszöntötte az utasokat és elmondta a programot. Mindenki kapott egy leírást arról, hogy hogyan bánjunk, illetve hogyan ne bánjunk a látássérültekkel és kutyáikkal. Nekem nagyon sok volt az információ, ami a papíron volt, így megkértem anyát mondja el a lényeget. Megerősítettek abban, hogy segítő kutyát, ha rajta van a hám nem simogatunk, nem etetünk, mert dolgozik, elvesszük a figyelmét és az veszélyes lehet. Tudom azt, hogyha látok egy látássérült embert, akkor nem rohanom le, nem kezdem el húzkodni, vagy taszigálni, hanem megkérdezem, hogy tudok e segíteni. Ha elutasít, nem fogom bunkónak tekinteni, lehet, hogy csak rossz napja van vagy vár valakit vagy csak egyszerűen elboldogul nélkülem is. Nem erőszakoskodok, nem tukmálom rá magam, ha nem akarja. Azt is tudom, hogy nem én fogom őt megfogni, ha kísérem, hanem ő fogja a könyökömet vagy a vállamat. Ennyit tudtam megjegyezni abból is, amit Anya elmondott.

Végre megérkeztünk a Városligetbe ahol más rendezvény is volt és nagyon nagyon sok ember. Nem is Anya lett volna, ha nem keveredünk el... De hála Marcsinak végül odataláltunk a csoporthoz. Addigra már Évi is csatlakozott hozzánk. Őt is nagyon kedvelem. Mindig jókedvű, mindig mosolyog. Rengeteg látássérült, rengeteg kutya és rengeteg látó ember volt. A DRK szervezte a jótékonysági sétát, az ottani vásárlással lehetett támogatni a vakvezető kutyák képzését. Kaptunk az alkalmon és Bony kutyának bevásároltunk új nyakörvet és pórázt. Nagyon jól áll neki. Volt egy sátor ahol különböző eszközökkel ki lehetett próbálni, hogy milyen szembetegséggel hogy lát az ember és hogy milyen érzés, ha egyáltalán nem lát valaki. Nagyon furcsa volt. Sokan azt hiszik, hogy milyen nagy a baj ha fáj a foguk, vagy lerobban a kocsijuk. Ezek mind eltörpülnek, ha baj van a látásoddal, hiszen ami hétköznapi feladat az mind egy-egy kihívás.

Aztán megkezdődött a vakvezető kutyák bemutatója. Nagyon érdekes volt látni, ahogy a kutyák fegyelmezetten vezényszóra dolgoznak. Bony-t terápiás kutyának szeretnénk képezni, már jár a kutyaoviba. Megható volt látni, ahogy vakvezető kutyák és gazdáik milyen összhangban vannak egymással, mekkora segítség egy kutya a gazdájának. Bárcsak minden látássérültnek lehetne ilyen segítő kutyája.

A bemutató után elkezdődött a jótékonysági séta. Megmondom őszintén, hogy nem a kedvenc tevékenységem a séta, de ezt a sétát szívesen megtettem, mert tudtam, hogy jó célt szolgálok vele. Jó érzés volt, hogy számomra idegen emberek ezen a rendezvényen barátok, ismerősök voltak. Rengeteg emberrel találkoztam, beszélgettem, itt a több száz ember egy egészet alkotott.

Elindultunk hazafele. Már nem volt akkora nyüzsgés, izgalom a buszon, mint odafele. Kellemesen elfáradt ember és kutya is. Hazafele volt időm gondolkodni, miközben csak bámultam ki az ablakon. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ismét bepillantást nyerhettem ebbe a nehéz, de különleges világba. Azt tapasztaltam, hogy a látássérült emberek nyugodtak, nem rohannak, nem idegesek, nem feszültek. Ez az érzés rám is rám ragadt ezen a napon. Sokan idegeneknek tekintik őket, tartják a távolságot, inkább elfordulnak, sajnálkoznak, kinevetik, csúfolják őket, csak azért mert mások, mint mi. Ez nem helyes. Igenis szerethetőek egytől egyig. Egyébként se szeretik, ha sajnálják őket. Ők a fogyatékosságukkal is teljes életet élnek, bulizni, kirándulni, szórakozni járnak, nagyokat nevetnek, akárcsak egészséges társaik. Egy biztos én soha nem fogok elfordulni, s ha azt hallom, hogy bárki csúfolja, kineveti őket, biztosan megmondom neki a magamét. Nagyon jó volt együtt és alig várom, hogy újra velük töltsek egy fantasztikus napot. Egy pillanatra sem jutott eszembe az, hogy ők mások, mint én. Köszönöm, hogy ismerhetlek Titeket.


Nagy Dorina

 

 

A rendezvényről készült fotók lentebb tekinthetőek meg.